Bevallom igazatok van. Naiv vagyok. Rettentően naiv.
Talán nem is ezen a bolygón élek.
Túl sokat gondoltam, túl sokat hittem magamról.
Mert valahol mindig azt reméltem, hogy tudok valamit úgy, ahogy esetleg mások nem, hogy talán érthetek valamihez, amitől más leszek, mint a többiek.
Mert akárhányszor csalódtam, visszautasítottak, ott hagytak, mindig azzal vigasztaltam magam, hogy ha ebbe nem, de legalább a munkában sikeres lehetek. Mert ebben hittem. Hittem, hogy azért rossz minden, mert ebben jó lehetek.
És most, hogy tudom, hogy sosem lehetek a legjobb úgy érzem a kis világom – a kis álomvilágom – újból darabjaira esik, pont az az erős váz hullik most porba, amibe eddig mindig kapaszkodhattam.
Most nem tudom, hogy mihez kezdjek. Nem tudom, hogy kitudok-e egyezni önmagammal. Mert a magam jelentősebb része abból állt össze, hogy nagyon is jól tudtam, hogy mit akarok az élettől, hogy mit fogok csinálni egyszer, hogy egész életemben haladtam egy cél felé, amit el se fogok érni.
Lehet most kéne abbahagyni, letenni a tollat és kész, vége. Elmenni idegenvezetőnek.
Elvesztem. Nem tudom, ha feladnám ki lennék, nem tudom érdemes-e küzdeni és nem tudom képes lennék-e valaha is tükörbe nézni, ha abbahagynám vagy ha sosem érném el a célomat. Mi jobb, dolgozni valamiért, amiben sosem leszek a legjobb vagy más után nézni?
De mégis mit tudnék csinálni, mikor egész életemben csak ez érdekelt teljes szívvel? De mégis, mit csináljak most, mikor nem érzem a lelkesedést…
Valószínűleg egy kis idő és felállok. Nem leszek idegenvezető, tovább fogok bandukolni azon az úton, amit elkezdtem, megpróbálom megrázni magam. De félek, hogy nem leszek olyan lelkes vagy sosem leszek igazán boldog azzal, hogy ilyen naiv voltam eddig, hogy azt hittem, különleges dolgokra leszek képes. Bárcsak naiv maradhatnék…
