Míg éjjel időközben a hálózsákom kettőre szaporodott, a telefonom aksija szinte csutkára lemerült. A környékbeli sátrakat körbe rabolták, az enyém úgy tűnt eddig megúszta. Reggel 10 fele, ahogy a nap felderült és negyven fokosra forralta a sátrat, ki kellett hajolni levegőt venni és megküzdeni a végestelen sorral a zuhanyért. Meg visszahívni a szerkesztőmet, hogy miért hívott és írt sms-t, mikor nekem még fizikailag fájt az ébredés. „Kátya, van kedved VOLT fesztiválra menni?” „Hogymii? Hogyafenébe ne?” Örömébodotá. A zuhany nem olyan fostos, mint előző években, csak éppen áram nincs és hideg víz. A tűzforróval kísérleteztem, nem leforrázni magam. Na, de ilyes módon, az elkobzott borotvák problémája is megoldható lehetett volna srácok, lányok.
Miután összeszereltem magam és a kockás ruhám, Gimpivel nyakunkba vettük a várost. Gitárhúr kell, anélkül nem férfi a férfi, a lány pedig enni és telefont tölteni szeretne. Meg kávét. Várpalotán nincs hangszerbolt, állítják ketten is, majd cáfolnak rá a zeneiskolában. Hiába, a harmadik tízemeletes ház aljában, a remény útja végén, a zárva tábla lifeg. Hát, akkor nincs más választás: induljon a D-dúr felhajtó túra! Ha Veszprémbe megy előbb busz oda, ha Fehérvárra, hát oda. Veszprém nyert. Összeállt a kis úti batyu is: sajt, sajtos kifli, csoki, sör. A program pedig bővült, mert Kátyácska elfelejtette a pin kódját, a puk meg esélytelen, NOrsolyáék meg már lassan ide érnek és keresni fognak. Hajajjj…
Veszprémben szerencsére rögvest meglett a D-húr mekka, majd a témobil is, az új-régi pin kóddal. A telefon még egy kicsit megpihent a használt telefonos töltőjén, a civilizációba visszatérve nekünk pedig eljött a kocka öt perc. Meg az éhes vagyok, igyunk kávét. Helyre vadászva pedig egyszer csak megjelent, a már Szisztörös várvadászó, elázós turnékor is megcsodált, helyes kis étterem. Együnk pizzát! Ám, a pizzából végül életem legnagyobb melegszendvicse lett, bagettből, ízekből, jól lakásból. NOrsolyáékkal is beszéltem, igaz, a rossz hangszóró miatt csak ordítva ment. Sebaj, visszatért keblemre a saját kis hűtársam, ErikSanyi, mi pedig besparoltunk némi fröccs partyhoz valót.
És mivel ez egy ilyen remek nap, egyértelmű, hogy a busz is pont akkor indul, amikor odaérünk. Lépcsőn ülés, telefonszerelés, előtte pedig fél órás kutatás, női malaclopóból mindent kirakodás, hogy persze a végén a telefon a hasitasiból kerüljön elő. Végre szólhattam PK Lujzimnak, hogy én fogom elvenni a fesztivál szüzességét VOLT-tal. Reakció: „Aztak*rva, aztak*rva! Íííííí!”
Mire odaértünk a rendelés már le volt adva „Mötál, vidd ki a plédemet, egy árnyékos helyre, jó messze a punkoktól, fröccs party lesz!”. És lett is, meg meglett mindenki hiszen INNÁK, INNÁK, INNÁK, INNÁK, a csapatinduló. És jöttek a punkok is, akik előadásában legalább háromszor meghallgathattunk egy bájos dalt arról, milyen a kőbányaitól vért hányni és kinek milyen fasza a húgyhólyagja. Így megy ez.
Megérkeztek végül NOrsolyáék is, vodkával átitatott hanggal és szívószálakkal. Hát fiam, hol voltál?? Szereljük át a sátrat, adj helyett magad mellett. Majd végül találkoztam AlkalmiSebhelyesarcúval és a tébányaiakkal és besüvítettünk a Vad Fruttik végére, majd vissza a bodzafröccsöshöz. „Én még sosem voltam Pannónia Fesztiválon!” és végül még egy nagy korty, még egy és még egy pár. Natasa? Nem, Kátya. Végül is, orosz, orosz, ahogy a Szonja is. „De te olyan vagy, mint a Kovácsovics Fruzsina. Ugye, hogy hasonlít rá?” „De ő hasonlít rááám!”És az emberek egyszercsak elkezdtek fogyatkozni, Zs-vel meg pont elértük az Elthon John-t, aki vezetett, a motor remegett, suhanó. Hajnalig dumáltunk majd napfelkelténél ez így nem mehetett tovább, aludni kő. Paradox. Remélem a fröccs nem hallgatatta el túlzottan az elmét és nem beszéltette meg nagyon a lelket. Nem érné meg magamat és mást megbántani.
